Grimm mesék
Hasonlítsa össze ez a mese két nyelven
Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevő falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettőre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?
És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.
- Te csak dőlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.
"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.
A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"
Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki!
Mintha lentről, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt előbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.
- Mert te kerültél először az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gőgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt először ki kell próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...
A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.
Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből volt, pendült egyet; s kifordult a kéregből.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett.
Még a vér is elhűlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.
- Miből, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...
Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhűlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.
Es war einmal ein armer Holzhacker, der arbeitete vom Morgen bis in die späte Nacht. Als er sich endlich etwas Geld zusammengespart hatte, sprach er zu seinem Jungen: "Du bist mein einziges Kind, ich will das Geld, das ich mit saurem Schweiß erworben habe, zu deinem Unterricht anwenden; lernst du etwas Rechtschaffenes, so kannst du mich im Alter ernähren, wenn meine Glieder steif geworden sind und ich daheim sitzen muß." Da ging der Junge auf eine hohe Schule und lernte fleißig, so daß ihn seine Lehrer rühmten, und blieb eine Zeitlang dort. Als er ein paar Schulen durchgelernt hatte, doch aber noch nicht in allem vollkommen war, so war das bißchen Armut, das der Vater erworben hatte, draufgegangen, und er mußte wieder zu ihm heimkehren. "Ach," sprach der Vater betrübt, "ich kann dir nichts mehr geben und kann in der teuren Zeit auch keinen Heller mehr verdienen als das tägliche Brot." - "Lieber Vater," antwortete der Sohn, "macht Euch darüber keine Gedanken, wenn's Gottes Wille also ist, so wird's zu meinem Besten ausschlagen; ich will mich schon dreinschicken." Als der Vater hinaus in den Wald wollte, um etwas am Malterholz (am Zuhauen und Aufrichten) zu verdienen, so sprach der Sohn: "Ich will mit Euch gehen und Euch helfen." - "Ja, mein Sohn," sagte der Vater, "das sollte dir beschwerlich ankommen, du bist an harte Arbeit nicht gewöhnt, und hältst das nicht aus; ich habe auch nur eine Axt und kein Geld übrig, um noch eine zu kaufen." - "Geht nur zum Nachbar," antwortete der Sohn, "der leiht Euch seine Axt so lange, bis ich mir selbst eine verdient habe."
Da borgte der Vater beim Nachbar eine Axt, und am andern Morgen, bei Anbruch des Tages, gingen sie zusammen hinaus in den Wald. Der Sohn half dem Vater und war ganz munter und frisch dabei. Als nun die Sonne über ihnen stand, sprach der Vater: "Wir wollen rasten und Mittag halten, hernach geht's noch einmal so gut." Der Sohn nahm sein Brot in die Hand und sprach: "Ruht Euch nur aus, Vater, ich bin nicht müde, ich will in dem Wald ein wenig auf und ab gehen und Vogelnester suchen." - "O du Geck," sprach der Vater, "was willst du da herumlaufen, hernach bist du müde und kannst den Arm nicht mehr aufheben; bleib hier und setze dich zu mir!"
Der Sohn aber ging in den Wald, aß sein Brot, war ganz fröhlich und sah in die grünen Zweige hinein, ob er etwa ein Nest entdeckte. So ging er hin und her, bis er endlich zu einer großen, gefährlichen Eiche kam, die gewiß schon viele hundert Jahre alt war und die keine fünf Menschen umspannt hätten. Er blieb stehen und sah sie an und dachte: Es muß doch mancher Vogel sein Nest hineingebaut haben. Da war ihm auf einmal, als hörte er eine Stimme. Er horchte und vernahm, wie es mit so einem recht dumpfen Ton rief: "Laß mich heraus, laß mich heraus!" Er sah sich ringsum, konnte aber nichts entdecken, doch es war ihm, als ob die Stimme unten aus der Erde hervorkäme. Da rief er: "Wo bist du?" Die Stimme antwortete: "Ich stecke da unten bei den Eichwurzeln. Laß mich heraus, laß mich heraus!" Der Schüler fing an, unter dem Baum aufzuräumen und bei den Wurzeln zu suchen, bis er endlich in einer kleinen Höhlung eine Glasflasche entdeckte. Er hob sie in die Höhe und hielt sie gegen das Licht, da sah er ein Ding, gleich einem Frosch gestaltet, das sprang darin auf und nieder. "Laß mich heraus, laß mich heraus!" rief's von neuem, und der Schüler, der an nichts Böses dachte, nahm den Pfropfen von der Flasche ab. Alsbald stieg ein Geist heraus und fing an zu wachsen und wuchs so schnell, daß er in wenigen Augenblicken als entsetzlicher Kerl, so groß wie der halbe Baum, vor dem Schüler stand. "Weiß du," rief er mit einer fürchterlichen Stimme, "was dein Lohn dafür ist, daß du mich herausgelassen hast?" - "Nein," antwortete der Schüler ohne Furcht, "wie soll ich das wissen?" - "So will ich dir's sagen," rief der Geist, "den Hals muß ich dir dafür brechen." - "Das hättest du mir früher sagen sollen," antwortete der Schüler, "so hätte ich dich stekken lassen; mein Kopf aber soll vor dir wohl feststehen, da müssen mehr Leute gefragt werden." - "Mehr Leute hin, mehr Leute her," rief der Geist, "deinen verdienten Lohn, den sollst du haben. Denkst du, ich wäre aus Gnade da so lange Zeit eingeschlossen worden, nein, es war zu meiner Strafe; ich bin der großmächtige Merkurius. Wer mich losläßt, dem muß ich den Hals brechen." - "Sachte," antwortete der Schüler, "so geschwind geht das nicht, erst muß ich auch wissen, daß du wirklich in der kleinen Flasche gesessen hast und daß du der rechte Geist bist; kannst du auch wieder hinein, so will ich's glauben, und dann magst du mit mir anfangen, was du willst." Der Geist sprach voll Hochmut: "Das ist eine geringe Kunst," zog sich zusammen und machte sich so dünn und klein, wie er anfangs gewesen war, also daß er durch dieselbe Öffnung und durch den Hals der Flasche wieder hineinkroch. Kaum aber war er darin, so drückte der Schüler den abgezogenen Pfropfen wieder auf und warf die Flasche unter die Eichwurzeln an ihren alten Platz, und der Geist war betrogen.
Nun wollte der Schüler zu seinem Vater zurückgehen, aber der Geist rief ganz kläglich: "Ach, laß mich doch heraus, laß mich doch heraus!" -"Nein," antwortete der Schüler, "zum zweiten Male nicht: Wer mir einmal nach dem Leben gestrebt hat, den laß ich nicht los, wenn ich ihn wieder eingefangen habe." - "Wenn du mich freimachst," rief der Geist, "so will ich dir soviel geben, daß du dein Lebtag genug hast." - "Nein," antwortete der Schüler, "du würdest mich betrügen, wie das erste Mal." - "Du verscherzest dein Glück," sprach der Geist, "ich will dir nichts tun, sondern dich reichlich belohnen!" Der Schüler dachte: Ich will's wagen, vielleicht hält er Wort, und anhaben soll er mir doch nichts. Da nahm er den Pfropfen ab und der Geist stieg wie das vorige Mal heraus, dehnte sich auseinander und ward groß wie ein Riese. "Nun sollst du deinen Lohn haben," sprach er und reichte dem Schüler einen kleinen Lappen, ganz wie ein Pflaster, und sagte: "Wenn du mit dem einen Ende eine Wunde bestreichst, so heilt sie; und wenn du mit dem andern Ende Stahl und Eisen bestreichst, so wird es in Silber verwandelt." - "Das muß ich erst versuchen," sprach der Schüler, ging an einen Baum, ritzte die Rinde mit seiner Axt und bestrich sie mit dem einen Ende des Pflasters; alsbald schloß sie sich wieder zusammen und war geheilt. "Nun, es hat seine Richtigkeit," sprach er zum Geist, "jetzt können wir uns trennen." Der Geist dankte ihm für seine Erlösung, und der Schüler dankte dem Geist für sein Geschenk und ging zurück zu seinem Vater.
"Wo bist du herumgelaufen?" sprach der Vater; "warum hast du die Arbeit vergessen? Ich habe es ja gleich gesagt, daß du nichts zustande bringen würdest." - "Gebt Euch zufrieden, Vater, ich will's nachholen." - "Ja, nachholen," sprach der Vater zornig, "das hat keine Art." - "Habt acht, Vater, den Baum da will ich gleich umhauen, daß er krachen soll." Da nahm er sein Pflaster, bestrich die Axt damit und tat einen gewaltigen Hieb; aber weil das Eisen in Silber verwandelt war, so legte sich die Schneide um. "Ei, Vater, seht einmal, was habt Ihr mir für eine schlechte Axt gegeben, die ist ganz schief geworden." Da erschrak der Vater und sprach: "Ach, was hast du gemacht! Nun muß ich die Axt bezahlen und weiß nicht womit; das ist der Nutzen, den ich von deiner Arbeit habe." - "Werdet nicht bös," antwortete der Sohn, "die Axt will ich schon bezahlen." - "O du Dummbart," rief der Vater, "wovon willst du sie bezahlen? Du hast nichts, als was ich dir gebe; das sind Studentenkniffe, die dir im Kopf stecken, aber vom Holzhacken hast du keinen Verstand."
Über ein Weilchen sprach der Schüler: "Vater, ich kann doch nichts mehr arbeiten, wir wollen lieber Feierabend machen." - "Ei was," antwortete er, "meinst du, ich wollte die Hände in den Schoß legen wie du? Ich muß noch schaffen, du kannst dich aber heimpacken." - "Vater, ich bin zum erstenmal hier in dem Wald, ich weiß den Weg nicht allein, geht doch mit mir!" Weil sich der Zorn gelegt hatte, so ließ der Vater sich endlich bereden und ging mit ihm heim. Da sprach er zum Sohn: "Geh und verkauf die verschändete Axt und sieh zu, was du dafür kriegst; das übrige muß ich verdienen, um sie dem Nachbar zu bezahlen." Der Sohn nahm die Axt und trug sie in die Stadt zu einem Goldschmied, der probierte sie, legte sie auf die Waage und sprach: "Sie ist vierhundert Taler wert, soviel habe ich nicht bar." Der Schüler sprach: "Gebt mir, was Ihr habt, das übrige will ich Euch borgen." Der Goldschmied gab ihm dreihundert Taler und blieb einhundert schuldig. Darauf ging der Schüler heim und sprach: "Vater, ich habe Geld, geht und fragt, was der Nachbar für die Axt haben will." - "Das weiß ich schon," antwortete der Alte, "einen Taler sechs Groschen." - "So gebt ihm zwei Taler zwölf Groschen, das ist das Doppelte und ist genug; seht Ihr, ich habe Geld im Überfluß," und gab dem Vater einhundert Taler und sprach: "Es soll Euch niemals fehlen, lebt nach Eurer Bequemlichkeit." - "Mein Gott," sprach der Alte, "wie bist du zu dem Reichtum gekommen?" Da erzählte er ihm, wie alles zugegangen wäre und wie er im Vertrauen auf sein Glück einen so reichen Fang getan hätte. Mit dem übrigen Geld aber zog er wieder hin auf die hohe Schule und lernte weiter, und weil er mit seinem Pflaster alle Wunden heilen konnte, ward er der berühmteste Doktor auf der ganzen Welt.