Grimm mesék

Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt előtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak előtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.
Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlőteremből, aztán egy idő múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielőtt a fedőt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlőben.
Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedőt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.
Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belőle egy darabkát, és a szájába vette.
Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felől.
"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.
Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.
Történt ebben az időben, hogy a királynénak eltűnt a legszebbik gyűrűje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint ő? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bűnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstől! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyűrűjének: nem használt az semmit.
- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.
Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztődött, hogyan szabadulhatna meg ebből a nagy veszedelemből.
Nem messze tőle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:
- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyűrű!
- Miféle gyűrű? - kérdezte egy másik.
- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!
A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.
- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!
- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.
Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyűrűjét.
A szolga ment egyenest a királyhoz.
- Felséges uram, itt van a gyűrű, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.
A király restellte magát az igazságtalansága miatt.
- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.
De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.
- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.
- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.
A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.
Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, ő azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.
A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.
Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettőt a farkukkal, s eltűntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:
- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.
A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:
- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!
A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dűlőre, nehogy a sürgő-forgó bolynak baja essék.
A hangyakirály meg utána kiáltott:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A dűlő erdőbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszer csak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.
- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!
A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fűben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.
- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.
A szolga megszánta őket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:
- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!
A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.
Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.
- Mi van itt? - kérdezősködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?
De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre előrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérő, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.
A tömeg utat nyitott neki, ő meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:
- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérőjének!
- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerőt. Még visszaléphetsz!
- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!
Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.
A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a teremből.
- Ezt a gyűrűt kell felhoznod a tenger fenekéről - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.
Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyűrűt a vízbe.
- Ezt aztán keresheted! - mondták, és ott hagyták egyedül.
Ő csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyűrűt ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?
"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"
Hanem egyszer csak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetsző, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsőnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Egy csobbanással elmerült, és már el is tűntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.
Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyűrű. Sietett a palotába, jelentkezett a király előtt, tenyerén tartotta a gyűrűt, úgy mondta:
- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!
Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.
- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.
Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.
- Ezt holnap hajnalra, mielőtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!
Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta ő azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztőhelyre.
Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is valamicskét; mert amikor fölnyitotta a szemét, az ég már világos volt, éppen kelt a nap, most világította meg az első sugár a mennyboltot. S abban a pillanatban vékony hang hallatszott valahonnét a fűből:
- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.
Az ifjú meglepődve lenézett: ott állt színig tele mind a tíz szakajtó, egy árva szem sem hiányzott a kölesből. A fűszálak még hajladoztak egy darabig, mintha selymes fuvalom simogatná őket: a hangyakirály vonult el a népével.
Kora reggel maga a királylány ment le a kertbe, és nem győzött hova lenni a csodálkozástól, amikor meglátta a padon a békésen üldögélő ifjút és lábánál a tíz, kölessel teli szakajtót.
Az ifjú a királykisasszony láttára fölkelt a helyéről, meghajolt, s azt mondta:
- Teljesítettem a második feladatot is, kérem a megígért jutalmat!
- Akár teljesítetted, akár nem, addig nem leszek a feleséged, míg el nem hozod nekem az almát az élet fájáról! - mondta a királykisasszony, hátat fordított neki, és fölszaladt a palotába.
Szegény fiú azt sem tudtat merre van az élet fája. De föltette magában: keresi, ameddig a lába bírja, s megy, amíg meg nem találja.
Három országot bejárt már, s egy este a negyediknek a szélén egy nagy erdőbe ért. Letelepedett egy fa alá, és lehunyta a szemét, hogy kialudja a fáradtságát. Egyszer csak hallja, hogy valami moccan a feje fölött a lombban, mintha madár rebbenne. Fölnézett, de a sötétben nem látott már semmit, csak valami fényesség villant előtte, és valami az ölébe hullott: Megkereste, mi az: egy aranyalma volt.
Aztán megint rebbent a lomb, suhogás hallatszott, szárnyak suhogása, és máris ott ült a térdén három holló.
- Mi voltunk az a három hollófi, akit megmentettél az éhhaláltól - mondták. - Hallottuk, hogy az aranyalmát keresed. Átrepültünk a tengeren a világ végére. Ott áll az élet fája: elhoztuk neked az aranyalmát róla.
Az ifjú tagjaiból egyszerre elszállt a fáradtság. Tüstént útnak indult, s ment pihenés nélkül, amíg vissza nem ért a királylányhoz. Átadta neki az aranyalmát, s így szólt:
- Teljesítettem ezt a kívánságodat is; most már teljesítsd te is az enyémet: légy a feleségem.
A királylány most már nem vonakodott tovább. Megfelezték és megették az élet almáját. A királylány szíve megtelt tőle szeretettel, szerelemmel; egybekeltek, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.