Lelencfiók - Grimm testvérek
Lelencfiók
A mese a Grimm testvérek
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vadász. Ez a vadász kiment az erdőbe vadászni s a mint bódorgott az erdőben, egyszerre csak megállott, elkezdett hallgatózni. Sírást hallott, még pedig gyermeksírást. Nosza, elindult abba az irányba, honnét a sírást hallotta s hát csakugyan megtalálta a gyermeket: ott ült egy magas fának két ága közt.
- Hát ez ugyan hogy kerülhetett ide? - tűnődött a vadász. Bizonyosan felkapta a sas s idehozta, nem lehet az másként.
Már akárhogy történt, itt nem hagyhatja. Felmászott a fára, levette, haza vitte. Volt neki egy kis leánykája, Rózsika, gondolta ezzel szépen fölnevelkedik. Hiszen éppen jól gondolta, mert a két gyermek úgy megszerette egymást, mintha édes testvérek lettek volna, egyik a másik nélkűl nem tudott ellenni, együtt feküdtek, együtt keltek: úgy éltek, mint két gilice madár. Az ám, a talált gyermeknek Madárka nevet adtak, mivelhogy madár vitte a fára.
Nos, mondom, Madárka s Rózsika úgy szerették egymást, mint két gilice madár. Volt azonban a vadásznak egy vén boszorkány szakácsnéja, ez bezzeg nem szerette Madárkát. Egyszer, mikor a vadász nem volt otthon, látja Rózsika, hogy a vén banya nagy szorgosan hordja a kútból a vizet, tölti egy nagy üstbe. Kérdi Rózsika:
- Ugyan bizony, nénike, minek hordja azt a sok vizet?
- Megmondom, ha senki léleknek meg nem mondod.
- Dehogy mondom, dehogy mondom, - fogadkozott Rózsika.
- Hát annak hordom a vizet, hogy holnap reggel, mikor apád vadászni megy, felforralom s megfőzöm benne Madárkát.
Hej, édes Istenem, elszomorodott Rózsika, de egy szó nem sok, annyit sem szólt a banyának. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, s mikor reggel az apja vadászni ment, felébresztette Madárkát s mondta neki:
- Hallod-e, Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Dehogy hagylak, soha, soha! - mondotta Madárka.
- Hát tudd meg, Madárka, hogy a szakácsné forralja a vizet egy nagy üstben s abban meg akar főzni téged. Kelj fel hamar, menjünk világgá.
Abban a szempillantásban kiugrottak az ágyból, nagy hirtelen felöltöztek s úgy elszaladtak, hogy a lábuk sem érte a földet.
Megy a vén banya a leánykák szobájába, akarja vinni Madárkát, de volt Madárka, nincs Madárka. Az ám: volt Rózsika, nincs Rózsika!
De bezzeg megijedt a vén boszorkány. Mit mondjon most a gazdájának, ha hazajön. Elékiabálta a szolgákat az istállóból, küldötte utánuk s keményen meghagyta, hogy haza ne jöjjenek a gyermekek nélkűl.
Eközben a gyermekek az erdő szélére értek, ott leültek s látták messziről, hogy jőnek a szolgák, keresik őket. Mondja Rózsika Madárkának:
- Ne hagyj el engem, s én sem hagylak el téged.
- Hát én hogy hagynálak el? Soha, soha!
- Jól van, mondta Rózsika, hát légy te most rózsatővé, én meg rózsa leszek rajtad.
Abban a pillanatban rózsatő lett Madárkából s rajta rózsa Rózsikából. Jőnek a szolgák, néznek erre, néznek arra, de nem látnak egyebet, csak a rózsatőt s rajta a rózsát. Haza mentek s mondták, hogy sehol sem látták a gyermekeket, nem is láttak egyebet, csak egy rózsatőt s azon egy rózsát.
- Ejnye, ostobák, - szitkozódott a vén banya, miért nem vágtátok ketté a rózsatőt, a rózsát meg hoztátok volna haza. Tudjátok meg, hogy az a rózsatő Madárka volt s rajta a rózsa Rózsika. Hamar, menjetek vissza, vágjátok ketté a rózsatőt s hozzátok a rózsát haza.
Szaladtak is a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
- Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Dehogy hagylak, sohasem hagylak el!
- Legyen hát belőled most templom, én meg oltár leszek benne.
Templom lett Madárkából, oltár benne Rózsikából s mikor a szolgák odaértek, nem találtak egyebet, csak a templomot s benne az oltárt. Tűvé tették az egész erdőt, nem találták a gyermekeket, s lefittyent orral hazamentek.
- Mi az! Hát most sem találtátok meg? - förmedt rájuk a vén banya. - Mit láttatok?
- Láttunk egy templomot, abban egy oltárt; egyebet semmit.
- Oh, világ bolondjai! Tudjátok-e, hogy az a templom Madárka, s benne az oltár Rózsika! Szaladjatok vissza, bontsátok le a templomot, törjétek, zuzzátok össze, az oltárt meg hozzátok haza.
Szaladtak a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
- Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Ne félj, Rózsika, ne félj, soha el nem hagylak!
- Legyen hát tó belőled, s én meg kacsa leszek rajta.
De most már a vén banyának sem volt otthon maradása, a szolgák után surrant s bezzeg ő mindjárt tudta, hányadán van, a mint meglátta a tavat s rajta a kacsát. Uccu, beleszaladt a tóba, hogy kifogja a kacsát, de a kacsa sem vette tréfára, hirtelen megkapta csőrével a vén banya orrát, annál fogva belerántotta a tóba. A vén banya elmerült, többet elé sem kerűlt. Akkor a tóból megint Madárka, a kacsából Rózsika lett. Nem találták helyüket nagy örömükben, hogy megszabadúltak a vén banyától. Haza mentek s azután éltek vígan, boldogan.
Holnap Madárka s Rózsika legyen a ti vendégetek.
- Hát ez ugyan hogy kerülhetett ide? - tűnődött a vadász. Bizonyosan felkapta a sas s idehozta, nem lehet az másként.
Már akárhogy történt, itt nem hagyhatja. Felmászott a fára, levette, haza vitte. Volt neki egy kis leánykája, Rózsika, gondolta ezzel szépen fölnevelkedik. Hiszen éppen jól gondolta, mert a két gyermek úgy megszerette egymást, mintha édes testvérek lettek volna, egyik a másik nélkűl nem tudott ellenni, együtt feküdtek, együtt keltek: úgy éltek, mint két gilice madár. Az ám, a talált gyermeknek Madárka nevet adtak, mivelhogy madár vitte a fára.
Nos, mondom, Madárka s Rózsika úgy szerették egymást, mint két gilice madár. Volt azonban a vadásznak egy vén boszorkány szakácsnéja, ez bezzeg nem szerette Madárkát. Egyszer, mikor a vadász nem volt otthon, látja Rózsika, hogy a vén banya nagy szorgosan hordja a kútból a vizet, tölti egy nagy üstbe. Kérdi Rózsika:
- Ugyan bizony, nénike, minek hordja azt a sok vizet?
- Megmondom, ha senki léleknek meg nem mondod.
- Dehogy mondom, dehogy mondom, - fogadkozott Rózsika.
- Hát annak hordom a vizet, hogy holnap reggel, mikor apád vadászni megy, felforralom s megfőzöm benne Madárkát.
Hej, édes Istenem, elszomorodott Rózsika, de egy szó nem sok, annyit sem szólt a banyának. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, s mikor reggel az apja vadászni ment, felébresztette Madárkát s mondta neki:
- Hallod-e, Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Dehogy hagylak, soha, soha! - mondotta Madárka.
- Hát tudd meg, Madárka, hogy a szakácsné forralja a vizet egy nagy üstben s abban meg akar főzni téged. Kelj fel hamar, menjünk világgá.
Abban a szempillantásban kiugrottak az ágyból, nagy hirtelen felöltöztek s úgy elszaladtak, hogy a lábuk sem érte a földet.
Megy a vén banya a leánykák szobájába, akarja vinni Madárkát, de volt Madárka, nincs Madárka. Az ám: volt Rózsika, nincs Rózsika!
De bezzeg megijedt a vén boszorkány. Mit mondjon most a gazdájának, ha hazajön. Elékiabálta a szolgákat az istállóból, küldötte utánuk s keményen meghagyta, hogy haza ne jöjjenek a gyermekek nélkűl.
Eközben a gyermekek az erdő szélére értek, ott leültek s látták messziről, hogy jőnek a szolgák, keresik őket. Mondja Rózsika Madárkának:
- Ne hagyj el engem, s én sem hagylak el téged.
- Hát én hogy hagynálak el? Soha, soha!
- Jól van, mondta Rózsika, hát légy te most rózsatővé, én meg rózsa leszek rajtad.
Abban a pillanatban rózsatő lett Madárkából s rajta rózsa Rózsikából. Jőnek a szolgák, néznek erre, néznek arra, de nem látnak egyebet, csak a rózsatőt s rajta a rózsát. Haza mentek s mondták, hogy sehol sem látták a gyermekeket, nem is láttak egyebet, csak egy rózsatőt s azon egy rózsát.
- Ejnye, ostobák, - szitkozódott a vén banya, miért nem vágtátok ketté a rózsatőt, a rózsát meg hoztátok volna haza. Tudjátok meg, hogy az a rózsatő Madárka volt s rajta a rózsa Rózsika. Hamar, menjetek vissza, vágjátok ketté a rózsatőt s hozzátok a rózsát haza.
Szaladtak is a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
- Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Dehogy hagylak, sohasem hagylak el!
- Legyen hát belőled most templom, én meg oltár leszek benne.
Templom lett Madárkából, oltár benne Rózsikából s mikor a szolgák odaértek, nem találtak egyebet, csak a templomot s benne az oltárt. Tűvé tették az egész erdőt, nem találták a gyermekeket, s lefittyent orral hazamentek.
- Mi az! Hát most sem találtátok meg? - förmedt rájuk a vén banya. - Mit láttatok?
- Láttunk egy templomot, abban egy oltárt; egyebet semmit.
- Oh, világ bolondjai! Tudjátok-e, hogy az a templom Madárka, s benne az oltár Rózsika! Szaladjatok vissza, bontsátok le a templomot, törjétek, zuzzátok össze, az oltárt meg hozzátok haza.
Szaladtak a szolgák, de a gyermekek messziről meglátták s mondta Rózsika:
- Madárka, ne hagyj el engem s én sem hagylak el téged.
- Ne félj, Rózsika, ne félj, soha el nem hagylak!
- Legyen hát tó belőled, s én meg kacsa leszek rajta.
De most már a vén banyának sem volt otthon maradása, a szolgák után surrant s bezzeg ő mindjárt tudta, hányadán van, a mint meglátta a tavat s rajta a kacsát. Uccu, beleszaladt a tóba, hogy kifogja a kacsát, de a kacsa sem vette tréfára, hirtelen megkapta csőrével a vén banya orrát, annál fogva belerántotta a tóba. A vén banya elmerült, többet elé sem kerűlt. Akkor a tóból megint Madárka, a kacsából Rózsika lett. Nem találták helyüket nagy örömükben, hogy megszabadúltak a vén banyától. Haza mentek s azután éltek vígan, boldogan.
Holnap Madárka s Rózsika legyen a ti vendégetek.
* * * * *
MeseGrimm testvérek
Fordítása:
- Fundevogel (Német)
- Fundevogel (Bird-foundling) (Angol)
- Piñoncito (Spanyol)
- Dénichet (Francia)
- めっけ鳥 (Japán)
- Ptaszynka (Lengyel)
- Löytölintu (Finn)
- Bé Fundevogel (Vietnami)
- Kuşoğlan (Török)
- Птичий найдёныш (Найденышек) (Orosz)
- Vondevogel (Holland)
- Pássaro-achado (Portugál)
- Ucceltrovato (Olasz)
- 鸟弃儿 (Kínai)
- Findefugl (Dán)
Hasonlítsa össze a két nyelv: